HÁMOR VILMOS
www.hamorvili.hu



- Valahol olvastam, hogy a jó és a rossz együtt vették ki albérletüket bennünk. Néha érzem is civódásukat. Ha a jó kerekedik felül, mindenkiben és mindenben a szépet, a jót látom, mondhatni, már-már nem is a földön járok, hanem tán húsz-harminc centivel feljebb, ahol pipacsfejek cirógatják talpamat. És bár nincs mindenhol virág, képzeletemnek semmi sem szabhat határt: utamra képzelem őket.

Megjelent
a CSODACSÁKÓ

Az előadásnak vége

- Ugorj be gyorsan, ezek a rohadt dögök megmakacsolták magukat, meg se mozdulnak, a rácsok már állnak, a közönség türelmetlen...
 -Nincs kedvem - mondja alig hallhatóan.
 Ne hülyülj, nincs most arra idő! Csak pár percről van szó; bemászol négykézláb, vicsorítasz néhányat, kész siker...
 Nem megyek, nem mászok, nem vicsorítok. Érthető? - ordítja, majd hirtelen annyit mond halkan: - Megyek!
 A közönség türelmetlen füttyögése röhögésbe csap át, pedig nem mászik négykézláb, nem grimaszozik, nem bukdácsol, csíkos zakója sem akadt a rácsba. A porond közepén áll, zsebbe dugott kézzel. Hóna alatt a trombitája. Arca csupa maszat. Szótlanul és mereven nézi a közönséget. Tán a lányt, tán a szöszke csöppséget keresi. Csak a feje mozog, tekintete merev.
 A zenekar vidám nótába kezd. Leinti a karnagyot. Szájához emeli a trombitát. Szelídül a röhögés. Már hatalmas a csend, rémisztő a némaság. És belefúj a hangszerébe; a sátrat megtölti a Für Elise.
(Részlet Az előadásnak vége című könyvből.)