HÁMOR VILMOS
www.hamorvili.hu



- Valahol olvastam, hogy a jó és a rossz együtt vették ki albérletüket bennünk. Néha érzem is civódásukat. Ha a jó kerekedik felül, mindenkiben és mindenben a szépet, a jót látom, mondhatni, már-már nem is a földön járok, hanem tán húsz-harminc centivel feljebb, ahol pipacsfejek cirógatják talpamat. És bár nincs mindenhol virág, képzeletemnek semmi sem szabhat határt: utamra képzelem őket.

Megjelent
a CSODACSÁKÓ

Mosolyszüret 3

"Álmodozz, mintha örökké élnél; élj, mintha ma meghalnál."
(James Dean)


Vannak, akik csak mosolyognak, mások kuncognak, megint mások pedig hahotáznak. Akadnak olyanok, akik kiröhögnek másokat, s akik sírnak a nevetéstől. Nevetni jó dolog. Általában azért nevet az ember, mert jól érzi magát, valami kellemes, vidám dolog történik vele. Beül a moziba, és megnéz egy jó vígjátékot, felszáll egy buszra, és új poént hall. A nevetés csodálatos pillanatokat adományoz. Kimozdít, elrepít, és feledésre buzdít, amennyiben rossz dolgokról van szó. Egy kiadós nevetés a tudomány mai, nem hivatalos álláspontja szerint meghosszabbítja az életet.
Azt mondják, nagy erény, ha valaki saját magán tud nevetni. Úgy érzem, az igazi erény az, ha valaki tényleg felszabadultan tud nevetni. Hiszen mindannyiunkat gyötörnek hétköznapi problémák, nap mint nap felkelünk, és feladatok hajtanak minket a rohanásba, mi pedig sokszor lehetetlenebbnél lehetetlenebb álmokat kergetünk. Sosem tudhatjuk, megéri-e egyáltalán néhanapján felkelni, és a leghidegebb téli reggeleken belépni a forgó mókuskerékbe. Elindulunk félig csukott szemmel és sajgó koponyával, kocsiba ülünk, buszra szállunk, esetleg csak végigsétálunk egy utcán, aztán történik valami kellemes, valami mosolyfakasztó. Csintalan kisgyermek mosolyog ránk, odaköszön egy régi ismerős, vagy csak látjuk felkelni a napot, aztán egyszer csak azt vesszük észre, hogy a szánk máris felfelé görbül. A szembejövők nem értik, bolondnak hisznek minket, irigylik tőlünk a boldogságot. Nem tudják, hogy mi nem vagyunk boldogok, nem lehetünk boldogok. Az sokkal többről szól. Egy ókori történet szerint a boldogság, a boldog élet csak a halálos ágyon fedi fel önmagát, hiszen akkor zárul le földi pályafutásunk. Addig pedig csak annyit tudunk tenni, hogy minél többet mosolygunk, és olykor-olykor elfelejtjük a hétköznapi aggodalmakat.

(További részletek Joó József mini értékelése után olvashatók)

"Nem lehet okunk a panaszra, itt a harmadik válogatás, olvashatjuk buszon, barátságos bányató nedves partján, tévé mellett, televíziózás helyett. A kínálat ezúttal is bőséges. Lehet az új kötettel utazni ide-oda, megmutatni a világnak, hogy ilyenek voltunk. Milyenek? Lám-lám, egy válaszért mit meg nem tesz a szerző, mit össze nem gyűjt, s tár elénk.

Jó ez a szüret is, mintha a Vaya Con Dios együttes legnagyobb slágereire táncolnánk, vagy a Ladánybene 27 reggae-klubban kortyolnánk egy erős feketét. Hámor Vilmos legújabb könyve több aktuális szenzációnál, hiszen napjaink, gondjaink és életérzésünk krónikája is. Tisztán kihallható mondanivalója van, Eddie Jordan autóversenyző és üzletember szavaival szólva: >Soha ne nézz vissza, ha nem tudsz nevetni. Soha ne nézz előre, ha nem tudsz álmodni.< Ami igaz: az ember bonyolulttá vált."

J. J.

Részletek a 11. könyvből:

:) - Mit szólt a feleséged, amikor hajnalban hazaértél?
- Egy árva szót sem. Azt a két fogamat meg úgyis ki akartam húzatni.

:) Pistike nyaggatja a papáját:
- Apuci, vegyél a szülinapomra egy igazi stukkert!
- Hogy képzeled, kisfiam?
- De én egy igazi stukkert akarok! - toporzékol a gyerek.
- Na, elég legyen! - förmed rá az apja. - Végül is ki parancsol ebben a házban, te vagy én?
- Te, apuci! De ha lenne egy igazi stukkerem...

"Kezet csak megfogni szabad... Elveszíteni vétek... Ellökni átok... Egymásba simuló kezek tartják össze az Eget s a Világot." (Albert Camus)


Délután a parkban

Volt egyszer egy kisfiú, aki találkozni akart Istennel. Tudta, hogy hosszú az út odáig, úgyhogy csokis kekszet, nagy üveg kólát pakolt a táskájába, és nekivágott...
Három háztömbbel odébb találkozott egy öreg nénivel, aki a parkban ült, és a galambokat figyelte. A fiú letelepedett mellé, és kinyitotta a táskáját. Inni akart, amikor úgy gondolta, a néni biztosan éhes, megkínálta hát csokis keksszel. A néni hálásan elfogadta, és rámosolygott. Olyan kedves volt a mosolya, hogy a kisfiú ismét látni akarta, ezért megkínálta kólával is. A néni megint rámosolygott. A kisfiú nagyon boldog lett.
Egész délután ott ültek, majszoltak és mosolyogtak, de egy szót sem szóltak. Miután besötétedett, a kisfiú érezte, hogy álmos, ezért felállt, hogy hazamenjen. Pár lépés után megfordult, visszaszaladt, és megölelte a nénit. Amaz válaszul minden eddiginél szebben mosolygott.
Amikor nem sokkal később benyitott a lakásukba, édesanyja meglepődött örömteli arckifejezésén.
- Mit csináltál ma délután, ami ilyen boldoggá tett? - kérdezte tőle.
- Istennel ebédeltem - válaszolta, és mielőtt az anyja újra megszólalhatott volna, hozzátette: - Képzeld, olyan szépen mosolyog, hogy olyat még sohasem láttam!
Közben az idős néni szintén békességet sugárzó arccal tért haza. A fia meglepődve tudakolta:
- Hol jártál, mama, hogy ennyire boldog vagy?
- Csokis kekszet ettem a parkban Istennel - felelte, és mielőtt a fia bármit is szólhatott volna, így folytatta: - Tudod, nem is gondoltam volna, hogy ilyen fiatal.

(Julie A. Manham nyomán)

"Abból sose lehet baj, ha kedves vagy másokhoz... Az aggodalmaskodásból viszont nem származik semmi jó." (Bob Burg és John David Mann Az adakozó című könyvéből - Nagy Gábor nyomán)


Az élet nagy igazságai

  • A moha déli oldalán mindig fa van.
  • A kulcstartó egy olyan hasznos kis szerkezet, amely segít a kulcsaidat egyszerre elveszíteni.
  • A hízelgés az, amikor olyasmit mondunk másoknak, amit magunkról gondolunk.
  • Fény derült a Loch Ness-i szörny titkára. Nincs is titkára...
  • Az asszony mindig mindent tud, kivéve azt, hogy miért is ment hozzád.


Az élet nagy kérdései

  • Ha a jobb fülem a rossz, akkor a bal a jobb?
  • Kinek a szadista ötlete volt, hogy a "selypítés" szó s-sel kezdődjön?
  • Ha a májkrémben máj van, mi van a fogkrémben?

:) Tábla az Alaszkai Nemzeti Park bejáratánál:
"Minden látogatónak kötelező kis csengettyűket magán hordania, hogy a medvéket elijessze. Ezenkívül ajánlatos a medveürülékeket figyelni, ez jelzi, jár-e grizzly a környéken. A grizzly ürülékét könnyű a többitől megkülönböztetni, mert kis csengettyűk vannak benne."

:) A bika beugrik a kerítésen át a tehenekhez:
- Sziasztok, Tökös Dönci vagyok, de hívjatok csak nyugodtan Döncinek, mert a többi fennakadt a kerítésen!

  • Az elmegyógyintézetekben több a férfi, mint a nő. Látszik, ki őrjít meg kit...
  • Rengeteg ember tölti úgy az életét, hogy lefekszik aludni, amikor nem álmos, és felkel, amikor igen.


KaCsapda

:) Három nő balesetben meghal, és felkerülnek a mennyországba. A kapuban azt mondja nekik Szent Péter:
- Itt nagyon jó dolgotok lesz, csak egy szabályt kell betartanotok: ne lépjetek a kiskacsákra.
Belépnek a kapun, lábuk alatt hemzsegnek a kiskacsák. Szinte lehetetlen nem rájuk lépni. Hiába minden igyekezet, az első nő rálép egyre.
Jön is Szent Péter egy borzalmasan ronda, púpos, kancsal, görbe lábú férfival, összebilincseli őket, és azt mondja:
- Amiért ráléptél a kiskacsára, büntetésül ezzel a ronda férfival kell bilincsben lenned az idők végezetéig.
A következő napon a második nő is kiskacsára lép. Megint jön Szent Péter, hoz magával egy másik nagyon ronda, púpos, kancsal, görbe lábú férfit, összebilincseli a vétkezővel, majd így szól hozzá:
- Amiért megszegted a szabályt, büntetésül ezzel a ronda férfival kell bilincsben lenned az idők végezetéig.
A harmadik nő nem akarta, hogy vele is hasonló történjen, ezért nagyon óvatosan járkált. Éberen ügyelt arra, nehogy a két társa sorsára jusson. Hónapok teltek el anélkül, hogy kiskacsára lépett volna.
Egy szép napon megjelenik Szent Péter, és hoz neki egy magas, kisportolt testű, napbarnított, fekete hajú férfit, és összebilincseli őket egyetlen szó nélkül. A boldog nő napokig meg se mer szólalni, mert attól fél, hogy megszűnik a varázs, végül mégis felteszi a kérdést:
- Mivel érdemeltelek meg téged? Mit tehettem, hogy örökre hozzám bilincseltek?
- Én nem tudom, te mit csináltál - mondja a férfi -, de én ráléptem egy kiskacsára.

(Molnár Katyi nyomán)

"Mindnyájan egyszárnyú angyalok vagyunk, csak úgy tudunk repülni, ha átöleljük egymást."


A szívgyűjtő

Szeretem azt, aki gyűjt. Naponta van öröme. Megnézi gyűjteményét, gyarapítja, ápolja, gondozza, megmutatja barátainak. Közben örül, hogy olyan van a birtokában, amit szeret.
Tisztelem a bélyeggyűjtőket, a rovargyűjtőket és azokat, akik címkéket, képeslapokat, érméket gyűjtenek. Bármit.
Te mit gyűjtesz?
Amit én gyűjtök, ahhoz nem kell pénz. Amit gyűjtök, annak nincs ára, mégis mindennél többet ér.
Szíveket gyűjtök.
A szív jelkép. Az embert jelenti.
Úgy járom útjaimat, élem napjaimat, hogy szíveket keresek. Talán bolondnak hinnének, ha tudnák, miért nézek kutatón mások szemébe. Bolondnak hinnének, mint a görög bölcset, aki nappal lámpásával embert keresett a piacon.
Szíveket gyűjtök. Nekem nem valami kell, hanem valaki. Ember. Ember, aki rám mosolyog; aki megért; aki tisztességes; aki hűséges; akiben szeretet él; aki örül, hogy észreveszik; akiben a tehetség egy szóra kinyílik; ember, aki egyszerűen érték, mert ember.
Ha van olyan nap, hogy nem találok, az én hibám.
Nem néztem szét eléggé, nem néztem a látszat mögé, az előítéletek alá.
Szerencsétlensége az embernek, hogy a jót szégyelli. Rejti, mint kagyló a gyöngyét. Hát én feltöröm a kagylót figyelemmel, érdeklődéssel, és a gyöngyhalászoknál boldogabb vagyok. Mert az emberek között több az ember, aki méltó, hogy annak lássák, mint az, aki összetörte magában az emberséget.
Elfogult vagyok? Téged nem ismerlek. Embernek tartod magad. Hányan vesznek észre? Hányan kérik a szíved? Hányan látják, hogy jó vagy?
Szíveket gyűjtök. Őrzöm arcukat. A szemük tüzére emlékszem. Ha azt felejtem, énjük bennem marad, amely belém égett egy pillanat alatt.
Nincsenek érméim, bélyegjeim, címkéim, sem galambgyűjteményem. Szíveket gyűjtök. Szívem tele van. Velük és az örömmel, amelyet csak ők adhatnak.
Nézd el nekem, hogy végig magamról írtam. Eszelősen hiszem, hogy nincs nagyobb, fontosabb, mint az ember. Embertelen korban élünk? Ne hidd el! Csak nézz önmagadba, nézz a mások belső világába, s meglátod az Embert. Csak annyi időt fordíts embertársaidra, mint a gyűjtők gyűjteményeikre! Kincseid lesznek. Nem olyan, mit pénzzel ki lehet fejezni, nem valamik, hanem sok-sok szív benned, valakik, akiknek értéke semmivel ki nem fejezhető, és mind személyes öröm életedben.

"Nem azért szeretünk valakit, mert szép, hanem azért szép, mert szeretjük."
"Ha úgy érezzük, hogy amit teszünk, csak egy csepp a tengerben, akkor jusson eszünkbe, hogy ama csepp nélkül sekélyebb lenne a tenger."

"A kihullott könny megbosszulja magát azon, aki okozta. Szóval ne sírd el magad a tükörképeden."


Imádkozó kezek



A tizenötödik században Nürnberg mellett, egy aprócska faluban tizennyolc gyermekkel megáldott család éldegélt. Tizennyolc gyermek! Ahhoz, hogy hatalmas családjának legyen mit ennie, a családfő apának – aki foglalkozását tekintve aranyműves volt – rendszerint napi tizennyolc órát kellett dolgoznia. Mivel aranyművesként nem tudott ennyi munkát szerezni, szinte bármilyen fizető munkát elvállalt, ami csak akadt a környéken. A látszólag kilátástalan életkörülmények ellenére az idősebb Albrecht Dürer két gyermekének volt egy álma. Mindketten művészek szerettek volna lenni, de tisztában voltak vele, hogy apjuk képtelen lenne finanszírozni bármelyikük nürnbergi akadémiai tanulmányait.

Miután a család egész éjszakákat beszélgetett át az igencsak zsúfolt családi ágyban, a két ifjú végül egyezséget kötött. Úgy döntöttek, érme feldobásával fognak dönteni. A vesztes vállalja, hogy bányászként dolgozik majd, és fizetésével hozzájárul a nyertes fiú egyetemi költségeihez, aki viszonzásul a diploma megszerzése után támogatja a vesztes tanulmányait művészi képességeinek értékesítésével, vagy ha másként nem megy, akkor akár úgy is, hogy bányában robotol, mint a testvére.

Az éremfeldobás időpontját a vasárnapi reggeli mise utánra tűzték ki a fiúk. A szerencse Albrechtnek kedvezett, s míg ő Nürnbergben tanult, Albert négy éven át nap mint nap kockáztatta életét a bányák mélyén testvéréért. A szerencsés egyetemista munkáira már az első évben felfigyeltek: rézkarcai, fametszetei és olajfestményei legtöbb tanárának munkáját túlszárnyalták. Mire végzett az egyetemen, megrendelésre készített alkotásaival jól keresett.

Amikor hazaért szülőfalujába, a Dürer család ünnepi vacsorát rendezett tiszteletére. Aznap este őt ünnepelték, ezért ő ült az asztalfőn. A hosszú és emlékezetes, zenétől és kacagástól hangos vacsora után Albrecht felállt, és pohárköszöntőjében megköszönte Albertnek mindazt az áldozatot, amelyet azért hozott, hogy ő elérhesse célját, és művésznek tanulhasson.

– És most, Albert, áldott bátyám, eljött a te időd – mondta. – Most te mehetsz Nürnbergbe, és én fogok gondoskodni rólad. Minden fej Albert felé fordult, várakozással teli pillantással figyelte a népes család az asztal másik végén ülő ifjút. Albert pedig csak ült, halovány arcán könnyek patakzottak végig. Lehajtott fejével nemet intett, és közben könnyei közt újra és újra csak annyit tudott mondani:

– Nem..., nem..., nem..., nem...
Végül összeszedte magát, letörölte könnyeit, és hosszasan nézte az asztalnál ülőket, akiket nagyon szeretett, majd összekulcsolt kezeit arcához tartva szelíden így szólt:
– Nem, bátyám, nem mehetek Nürnbergbe – mutatta Albrecht felé két tenyerét. – Nézd..., nézd, mit tett a négyévi bányászmunka a kezemmel. Ujjaim összes csontja már legalább egyszer összetört. Az ízületi gyulladás pedig már olyannyira gyötör mostanában épp a jobb kezemben, hogy még a borospoharat is képtelen vagyok megtartani benne. Így nem tudom illően viszonozni a pohárköszöntődet. Hogyan is tudnék ilyen kézzel finom tollvonást vagy ecsetvonást ejteni pergamenen vagy vásznon? Nem, bátyám..., számomra már túl késő...

Az Og Mandino nyomán közölt történet óta öt évszázad és három esztendő telt el. Albrecht Dürernek ma már több száz művészi portréja, tollrajza, ezüstrúddal készített vázlata, vízfestménye, szénrajza, fametszete és rézkarca látható a világ legnagyobb múzeumaiban. Mégis legtöbben Dürer egyetlen munkáját ismerik csak. A mű reprodukciója számos otthon és iroda falát díszíti.

A história szerint Albrecht – bátyja áldozatának tisztelettel adózván – aprólékosan megrajzolta Albert munkában tönkrement kezeit. A mozdulat imára emlékeztet, az összetett tenyerek göcsörtös, sovány ujjai az ég felé merednek. A megrázó erejű grafikát Dürer egyszerűen csak "Kezek" címmel illette, ám a művész csodálóit világszerte olyannyira meghatotta a mű, hogy a szeretet szimbólumát "Imádkozó kezek"-re keresztelték át.

Ha valaha találkozik a kedves olvasó ezzel a csodálatos képpel, nézze meg egy kicsit figyelmesebben. És emlékezzen rá, hogy még soha senki nem boldogult mások segítsége nélkül. Senkinek sem kell egyedül próbálkoznia. Akár hisz Istenben, akár nem, mindenkinek van "imádkozó keze". Aki úgy érzi, hogy igazán kemény akadályba ütközött, tegye össze a tenyerét, ujjaival az ég felé, és mondja: "Segítségre van szükségem!"

Könnyen megeshet, hogy meglepi majd, milyen közel van a segítség, ha végre úgy dönt, hogy kérni fogja.


"Most tanultam meg, hogy nem arra kérem Istent, teljesítse azt, amit én elterveztem, hanem hogy segítsen megérteni, mi az értelme annak, amit ő tesz velem." (Wass Albert)

(Részlet a Mosolyszüret 3 könyvből)



Mosolyszüret 3 könyvborító hátoldala