HÁMOR VILMOS
www.hamorvili.hu



- Valahol olvastam, hogy a jó és a rossz együtt vették ki albérletüket bennünk. Néha érzem is civódásukat. Ha a jó kerekedik felül, mindenkiben és mindenben a szépet, a jót látom, mondhatni, már-már nem is a földön járok, hanem tán húsz-harminc centivel feljebb, ahol pipacsfejek cirógatják talpamat. És bár nincs mindenhol virág, képzeletemnek semmi sem szabhat határt: utamra képzelem őket.

Megjelent
a CSODACSÁKÓ

Önéletrajz helyett

A lektor kérdez


Részlet a Szerinted című kötetből.


Harmadik könyved hátsó borítóján olvasható: "Győrött születtem (1949) a Mérleg jegyében. Édesanyám könyvkötő volt, édesapám fodrász. Akkor még léteztek az ólombetűk; nyomdász lettem: betűszedő, mettőr, tipográfus." Ugyanitt alkotói életed jelentősebb állomásai is megtalálhatók...
Tovább kerestem az Embert. Árulkodó ajánlásokkal kezdődnek könyveid: "nem igaz, hogy kettőt nem lépek", "Ámon László grafikáival", "Gyermekeimnek", "Jó embereknek...". Kocsid szélvédője mögül két bohóc - mint valami védjegy - lesi a szembejövőket. Hozzád nőttek ők, akárcsak a Pink Floyd-os pólóid. Cikkeket írsz, újságot szerkesztesz, tanítasz, rendhagyó irodalomóráiddal feledhetetlen módon ismerteted írók, költők életútját, mosolyt és könnyet "provokáló" előadásaiddal keresed fel a nyugdíjasklubokat, kiállításokat nyitsz meg, vetélkedőket tartasz..., és mindemellett alkotsz: épp a hatodik és hetedik könyved van születőben. Most az íróra gondolok. Valamennyi könyved ismerem. Egyikből az is kiderül, hogy a sportembereket, a teljesítményük mögött megbúvó emberi értékeket is nagyon tiszteled. Rácsodálkozom megannyi egyedi szó- és képfordulatodra, sajátos stílusodra, szavaid
játékosságára, gondolatvilágod tisztaságára... Megtisztelőnek érzem, hogy ennél a hatodik könyvednél a munkatársad lehetek. Nemrég tréfásan azt mondtam, jó érzéssel tölt el, hogy a te írásaidon köszörülhetem a nyelvem.
Az általad készített - bő harminc évet átölelő - interjúválogatás kéziratát élvezettel olvastam. Olyan kérdéseket vetsz fel országosan ismert és kedvelt embereknek, amelyek a leendő olvasók gondolatait is megpezsdíthetik, mert a válaszokból őszinte életfilozófia, sorsokat meghatározó, sokféle érzés csendül ki. Kezemben rezgett még az utolsó lap, mikor hangosan kicsusszant belőlem: És te, kedves íróbarátom, miként vélekedsz ezekről a dolgokról? Mondhatom, nem volt könnyű rávennem téged a szerepcserére, de mikor a hóhért akasztják, nem is számíthatott másra a kérdező.


- Jóban vagy Hámor Vilmossal? Ismered őt?

- Ha ritkán is vagyunk beszélő viszonyban, kijövünk egymással. A fürdőszobai tükörben találkozva egyikünknek sincs a másik szemére vetni valója, bár meglehet, elnézőek vagyunk egymással szemben. Reggelente nemcsak őt látom, hanem az általam régebben tükörre írt útravalót is: "Hiszem, hogy ma valami csodálatos dolog fog történni velem!" Mikor szemem végigszalad e szavakon, a másik Vili - tetten érve jókedvre derülésem - elmosolyintja magát; ő is hisz a rám váró csodában. Mert mi ketten már csak ilyen bizakodó emberek vagyunk.

- Mi a legjobb tulajdonságod, és melyiktől válnál meg?

- Valahol olvastam, hogy a jó és a rossz együtt vették ki albérletüket bennünk. Néha érzem is civódásukat. Ha a jó kerekedik felül, mindenkiben és mindenben a szépet, a jót látom, mondhatni, már-már nem is a földön járok, hanem tán húsz-harminc centivel feljebb, ahol pipacsfejek cirógatják talpamat. És bár nincs mindenhol virág, képzeletemnek semmi sem szabhat határt: utamra képzelem őket. Ettől aztán nem esik nehezemre csodálatosnak látni a világot. Úgy érzem, empátiával is megáldott a sors, ám ez nem tesz mindig boldoggá, de legalább segítek vele másokon. A türelemosztásnál viszont mintha kilökdöstek volna a sorból, mielőtt én következtem volna, ezért picivel kevesebb ingerültség jobbítana rajtam.

- Milyen voltál gyerekként?

- Sokkal kisebb, mint most... Győr-Szigetbe röppent vissza ötven év. A ma haldokló kekszgyár tövében, a Gőzmalom utcában telt a mennyei gyerekkor. Máig tartó barátságok születtek ott, épp a minap találkoztam Szuszán Petivel, akivel egy padban ültünk. Ő felnőtt fejjel Németországba került, azóta is ott él, de időnként hazajön... No ilyen régi barátot megölelni..., életem szép pillanatai közt jegyzem.

- Mi maradt meg a "mennyei" gyerekkorból?

- A vasárnap délelőttök emléke: anyukám borsót fejt levesnek, rántott csirke készül petrezselymes krumplival, uborkasalátával, miközben az udvaron - sámlin ülő szomszédokkal - snapszlizik tízfilléres alapon apám, én meg - pénztárosként árnyékában lapulva - a vesztett játszma végén hol ennyit, hol annyit adogatok a tíz-húsz-ötven filléres toronyból, nyeréskor pedig gyarapodik a pénzünk, amiből jut nekem fagyira. Stokedli a kártyaasztal; ütik is férfiasan a lapokkal... Ma is hallom apu hangját, amint zöldike-pintyőkének mondja aduként a zöldet, ha meg makkból kapott többet az osztásnál, mindig így szólt: "Makkó Jenő, Győr". Fogalmam sincs, élt-e ilyen nevű ember valaha is a szülővárosomban, de sajnos - tizennégy éve már - apu nem adhat rá választ...

- Melyek azok a pillanatok, mikor úgy érzed, érdemes élni?

- Mindig más ez a pillanat. A rég látott barát ölelését említettem már, az előbb meg épp a fejem fölött tán tíz centivel fecske röppent, követhettem röptét..., az ilyen látvány is feldob engem. Vagy reggelente, amikor kimegyek az erkélyemre... No, itt álljunk meg egy csöppet! Régi vágyam volt, hogy erkélyem legyen, aminek tisztességes neve tornác vagy terasz, Dunára nézzen, a kilátást némiképp fékezze diófa, melynek tövében kedvemre kanalazhassak igazi köcsögből aludttejet... De vissza a panelerkélyre, ahonnét látom esténként - ha eljön az ideje - a teliholdat, reggelente pedig a szabadhegyi templomtoronyra pillantva - az első nyújtózkodást követően - nem az hagyja el ajkamat, hogy "Te jóisten, már megint reggel van!", hanem az előbbi szavakkal más sorrendben sóhajtok: "Jó reggelt, Istenem! Köszönöm a csodát, hogy ez a reggel is rám virradt."

- A Szanálás című könyved Szív a hóban című írásában írókat, költőket képzelsz említett erkélyedre, hogy közösen köszöntsétek a tavaszt. Erkély helyett most válasszunk asztalt: kikkel ülnéd körül, ha tehetnéd.

- Mindenekelőtt Ámon Lacival, akinek festménye ékesíti első könyvem borítóját... Aztán..., hányan lehetnek?

- Nagy az asztal.

- Szívesen hallanám újból Kormos István intelmeit, de lám, az ember óhatatlanul holtakban gondolkodik, pedig mennyi élővel is asztalhoz ülnék... És tehetném is, de bennem mocorog, hogy ők még ráérnek... Egy frászt! Sose tudni, hogy..., hogy meddig leszek, meddig ülhetnek velem egy asztalhoz mások.

- Csipkerózsikához hasonlóan ébrednél-e száz év múlva?

- Ha lehet, kerülnék minden rokkatűt, mert eszemben sincs elaludni épp most, amikor új könyvem jelenik meg. Ugyanakkor kíváncsivá is tesz, mi lesz száz év múlva, ezért - ha mégis rokkás baleset érne - a kiadós alvásból inkább a jövőben ébrednék, bár - kacérkodva a gondolattal - szemem nyitnám kisgyerekként is a huszadik század ötvenes éveiben, élvezve megint anyukám szelíd jóságát, és mai ésszel tán megérteném apu szigorúságát is. Száz év múlva pedig csak akkor lennék hajlandó ébredni, ha az az ember lektorálná értő szeretettel újabb könyvemet - nem hízelgés ám ez -, aki a mostanit, ha ugyanaz gondozná szövegét, aki az eddigiekét, és ha egykori szedőtársam tördelné, aki egyébként már szorgoskodik a Bolhapiac című hetedik könyvemen is. Nyilván velem kellene ébredniük azoknak az embereknek is, akik a könyvben lévő válaszokat érdeklődéssel olvasnák, akik nosztalgiázásra vágynak. De nem csupán miattuk gyűjtöttem csokorba az elmúlt három évtized interjúit. Akik nem éltek még a felidézett korban, szerintem ők is sok érdekességet fedezhetnek fel a - harminchét személyiség megszívlelendő gondolataival tűzdelt - beszédes látleletben...

- ...amelyben sokan elmondták, szerintük mi a boldogság. Én másképp teszem fel a kérdést: te többször vagy boldog, mint sem?

- Igen, többször. Legalábbis úgy teszek, hogy annak lássanak, mert hiszem, hogy nemcsak a szomorúság ragályos, hanem a mosoly és a boldogság is. Ismerősök kérdezik, ha összefutunk, hogy vagyok. Én meg válaszolom: remekül. De mondok olyat is, hogy ha jobban lennék, kettő lenne belőlem. Legtöbbjük nem örül az ilyen válasznak, jobban tetszene nekik ez: jaj, ne is kérdezd... Mert akkor azonnal rávághatnák, hogy az semmi, és már folyna is belőlük a siránkozás, melyre régebben érdeklődéssel reagáltam - szerintem itt esett csorba hajdani türelmemen -, de ma már a panaszkodók szemébe merem mondani: ne haragudj, nem engedhetem meg magamnak, hogy nyafogásoddal megfertőzz. A "remekül vagyok" egyébként nem fedi mindig a valóságot, ám oly gyakran füllentem ezt, hogy magam is kezdem elhinni. De félre a lotyogással, a lényeg, hogy többször vagyok boldog, mint sem.

- Mit tartasz legfontosabb feladatodnak?

- Mosolyt varázsolni emberarcra.

- Nem lehet könnyű megfelelni ennek a mai világban. Ha lakatlan szigetre vetődnél, kiket és miket vinnél magaddal?

- És ötnél nem lehetnek többen, igaz? Nos, ha nem jöhetnének velem mindazok, akiket szerethetek, nem mennék ilyen szigetre. Ha velem tarthatnának, akkor a legfontosabb tárgyra nem lenne szükség!

- Melyik tárgyra gondolsz?

- Bohóckos a válaszom: a lakatra.

- Ez igazi "hámorvilis" válasz! A mosolyvarázs sikerült. El tudnálak képzelni bohócdoktornak egy kórház gyerekosztályán. Mennyi éhes szem csimpaszkodna rád!

- Egyetlen hívó szó, és már mennék is.

- Ha újraírhatnád az életed...

- Eszembe se jutna újraírás miatt tollat ragadni. Ha némelyest mégis módosíthatnék, akkor nappalin járnék középiskolába, nem pedig levelezőn, mert a nyomdai túlórázások és éjszakai műszakok miatt - tanéveket újrakezdve - nyolc esztendőmbe telt az érettségi megszerzése, ám ennek is megvolt a haszna, ugyanis senkinek sincs annyi osztálytársa, mint nekem. Sajnálom az életemből kimaradt szerenádozást, a kívülállóként is mindig megkönnyeztető saját ballagást, melyet szerintem felsőbb iskolai tanulmányok követtek volna... De semmi újraírás! Nekem a nyomda szedőtermében kellett kikötnöm!

- Mi a titka annak az előadásaidon tapasztalható érzelmi villongásnak, hogy egyszer könnyet fakasztasz az emberek szeméből, rá pár percre már kacag mindenki?

- Nincs titok. Nevettetni is szeretek, elgondolkodtatni is, lúdbőröztetni is, ezért váltogatom a kacajt vagy könnyet kérő történeteket. Egyébként nagyon is egyetértek Mikó Istvánnal, aki e könyv 82. oldalán említi: "Az élet úgy teljes, ha minden véglet benne van."

- Minden véglet... Mosoly és sírás... Szerinted mekkora ereje van a mosolynak?

- Mindennél nagyobb, mert a mosoly a legrövidebb út két ember között... Ezt a témát egyébként a Porcelánmosoly című könyvemben eléggé kiveséztem.

- Érezted már, hogy jó szándékod dacára valami nem sikerült?

- Most van ilyen érzésem, mert az előző kérdésedre olyan frappáns választ szerettem volna adni, hogy csak na, de jobb híján könyvajánló préselődött ki belőlem.

- Az előadásaidon szoktál improvizálni?

- Nem csak ott, mindenütt. Ha eszembe jut egy szó, kifordítom-befordítom, mégse bunda a bunda, hanem találós kérdés születik belőle, olyan például, mint ez: szirénázó ital és egyben hangszer is, mi az?

- Fogalmam sincs.

- Hát a pianínó! Bocs'!

- Mire vagy a legbüszkébb, amit eddigi életedben elértél?

- Apaként természetesen a gyermekeimre, de - visszafelé haladva az időben - mondok még hármat. Büszkeséggel tölt el, hogy háromtucatnyi ember siettében is szakított rám időt, és válaszolt fura kérdéseimre. A másik: 1993. december 13-án - kilencévi próbálkozás után egyik napról a másikra - leszoktam a dohányzásról. A harmadik pedig, hogy - bár sajnálva a nappalis középiskolás éveket - kitanulhattam a betűszedőszakmát.

- Szerinted melyek a legszebb magyar szavak?

- Az iménti gondolatnál maradva temetett szakmám feledésre kárhoztatott szavai közül mondok néhányat, míg emlékszem rájuk: petit, garmond, kvirt, dursusz, regletta, stégzsír, ólomtetű, kolofon, kefelevonat, iniciálé, pagina, kurzív, antikva, szennycímoldal... Jelentésük miatt pedig - hogy kérdésedre válaszoljak - szívemhez közeli a liliom, a nefelejcs, a tó tükre, a madár röpte, a harmatcsepp, a szellő, a fűszál pici éle, az ölelés, a szerelem, a bohóckönny, a kék híd, a piros pad...

...és melyek a legfontosabb emberi tulajdonságok?

- Balázs Péterrel azonosulva én is a hálát említem mindenekelőtt, aztán a megbocsátást is. Mindkettő megnyilvánulásához kivételes emberi jellem kell, akárcsak szívből örülni mások sikerének, vagy kimondani: rám számíthatsz.

- Ha valamit változtatnál a világban, mi lenne az?

- Most a szeretettel kapcsolatos vágyaim törnének fel belőlem, de szerencsémre az előttem lévők erre a kérdésre is remek válaszokat adtak. Mégsem fojtom magamba könyveim szöveggondozójának minapi megjegyzését, mely szerint vissza kéne emberesednünk. Kötetek ezrei őrzik keze nyomát. Nemrégiben épp egy állatorvosi tanulmányokról szóló kéziratban azt olvasta, hogy műtét után az állatokat nevükön kell szólítgatni, becézni kell őket, mert az segít gyógyulásukban. Az embereknél más a módi: ha valaki a kórházban például hányni merészel, becézgetés helyett egészen másra számíthat...

- Ha kimondom, barát, kinek az arca villan fel először?

- Ámon Lacié. Hálás vagyok a sorsnak, amiért kettőnk útját keresztezte, és - esztendő híján - két évtizeden át együtt dolgozhattunk a Kisalföld napilapnál. Amikor e könyv egyik interjújában Cseh Tamás említette Csengey Dénes hiányát, még nem éltem át fájdalmát. Ma már tudom, mekkora űr marad egy barát után. Hét éve, hogy Laci mennybe költözött, de ma sem hiszem, hogy nincs többé, bár abban sem reménykedem, hogy egyszer csak előlép valahonnét, mint tette hajdanán a mosonmagyaróvári vasútállomás egyik fája mögül. De látom őt ma is, amint le-lejár közénk: hol szellőként fodrozza úszásom előtt a medence víztükrét, máskor rigóként szökdel, majd helyből röppen magasba..., mostanában pedig repcsiként hasítja az eget, mert tudja, általában felfelé nézek... Butaságnak tűnhet, de szívem szerint repcsikozására teregetném száradni Pink Floyd-os pólóimat, csak hát nem elég hosszú a kezem..., "de semmi vész gyerekeim - mondaná Kormos Pista - sajnálnotok fölösleges". Szegény Yorick virágokat varázsolna, Laci rigóként csőrével segítene a teregetésben...

- Kötődsz-e a tárgyakhoz?

- Rengeteg kincset őrzök, ízelítőül, íme, néhány: szüleim karórája, anyu gyűszűje, apu mandzsettagombja, gyermekeim tejfoga, lányomtól kapott négylevelű lóhere, tóparti homok Kanadából, mogyorófalevél a Szigetközből, gombvirág, boldogságbögre - melyből a reggeli kávémat iszom -, és nagy becsben tartok egy félig elparázslott cigarettát; nem a leszokásomra emlékeztetőt, hanem Ámon Laci utolsó - végig nem szívott - cigijét, mely végső otthonra lelt diktafonom egyik kazettájának átlátszó dobozában.

- Melyik napot hagytad volna ki az életedből?

- Ha negyven éve kapom e kérdést, akkor 1967 novemberének 23. napját mondtam volna, ugyanis aznap reggel zárult mögöttem a laktanyakapu. Néztem a sok idegent, és arra gondoltam, hogy velük és itt fogok szenvedni két éven keresztül... De ha kihagytam volna azt a napot, akkor most nem lennének olyan barátaim, mint Antal Imre, Szekeres Lajos, Simon Zoltán, Ortvein József és Sanda László..., vagy a negyedik dimenzióba költözöttek közül Tóth Jóska, Kovács Zoli, Grusz Zoli, Horváth Jóska és Virág Béla...

- A szívedből említetteken kívül mondhatsz még öt személyt, akik hatással voltak életedre.

- Köszönöm, hogy ötöt kérsz, Marcsi, és nem csak egyet, mint tettem én... Hm... Jó ötlet volt, hogy rögzítse magnó ezt a beszélgetést is, nem hagyva gondolkodási időt... Mondom is az ötöt: Kormos István, Ámon László..., azért ez a sorrend, mert időben is így csöppentek az életembe, vagy én az övékébe... Ki még...? A Vera néni, hát persze, a drága jó igazgató nénim az általános iskolából! Igen-igen. Nemes Veronikának köszönhetem, hogy - ha kisebb-nagyobb kitérőkkel is - ma már a tanítás mellett a tollászkodásból élek. Az ötödik osztály végén kaptam tőle egy verset, hogy szavaljam el évzárón. Ha nincs az a bizalom, ki tudja, mi lett volna belőlem... Itt említem meg nagy szeretettel Frey Imre nevét is, aki első magyartanárom volt, és szerintem ő javasolhatott a versmondásra. És nemcsak azért, hogy ki legyen az öt, de inaskorom nyomdászigazgatója sem maradhat ki a sorból, ugyanis Mentler Bandi bácsi jósága, mások iránti tisztelete örök példa számomra.

- A felszínre tört "tollászkodás" eredménye egy újabb könyv. A legilletékesebbet kérdezem: miért érdemes belelapozni?

- Szerénytelenségnek tűnne bármit is válaszolnom erre az egyébként remek kérdésre, hiszen aki eddig ért az olvasásban, már tudja a választ.

- Eljutottunk utolsó kérdésemhez. Áruld el, kérlek, mihez kellett a legnagyobb bátorság eddigi életedben?

- Kötélnek állni egy ilyen hóhérakasztáshoz. Hogy szembesülve saját kérdéseimmel, válaszoljak rájuk.

- Szerintem álltad a sarat. Köszönöm.


Kovacsics Marcsi